2014. június 12., csütörtök

3. fejezet


Sziasztok!:)
Eddig nem igazán tartottam nektek ilyen kis "előszókat", mivel kíváncsi voltam, hogy van-e érdeklődés a blogomra. Hát van:), kevés, de nem tudjátok nekem mennyit számít:) Nagyon köszönöm azoknak akik feliratkoztak és szívesen várok további feliratkozókat!:)
Ui.: Hidd el nekem, tartogatok én még többet ennél többet is. ;)
                                                 xx                        


Egyre közelebb van. Miért emelkedett meg hirtelen ilyen rohamosan a szívverésem? Hiszen nem is ismerem. Nem, nem ismerhetem, csak az osztálytársaimat ismerem, vagy inkább őket sem, csak elmondhatom, hogy egy osztályba járok velük. Ha nagyon muszáj hozzám szólnak, vagy csak éppen a véremet akarják szívni. Nem vagyok én ott senki, sőt még a senkinél is jelentéktelenebb vagyok.
A mögöttem lévő füves területre valaki rálépett, hallottam ahogyan átlép a bokrok között. Biztos ide jön, feltűntem neki? Sosem voltam még ennyire összezavarodott és kétségbeesett. A srác odalépett, majd leült mellém a nedves fűbe egy szó nélkül. Nagyon furcsa volt. A sötétben próbáltam felfedni arcvonásait, de a lámpák halvány fénye, vagy akár a tóról visszaverődő fénysugarak sem segítettek meg. A tóban még az éjszaka közepén is kacsák úsztak. Az ismeretlen elővett zsebéből valami számomra beazonosítatlan ételféleséget, majd dobálni kezdte a vízbe. Az vízen úszó teremtmények ezen cselekedet után hirtelen ott teremettek a tó szélén és csipegetni kezdték a nekik dobott "adományokat". Az eső csendesedett, a zápor eddigi hangját a nád és a túloldalon lévő fák susogása váltotta fel. Olyan sejtelmes volt minden. Egy idegennel ülök, egy szótlan idegennel. Nem tűrőm tovább a csendet, muszáj megtudnom mit keres itt.
-Kicsit hideg van, nem? - indítottam meg a beszélgetést a társadalom általános beszélgetés indító témájával, az időjárással.
-Akkor miért vagy itt? - hallottam mély hangját, amelynek közben mégis olyan gyerekes volt az egész hangzata. Kicsit kellemetlenül érintett ez a váratlan beszólás. Magam elé meredtem és könnyes szemmel bámultam a tavat. Még azok is utálnak, akik nem ismernek. Szép kis megbélyegzés. - Figyelj! - hallottam újra a hangját - Nem úgy gondoltam, - sóhajtott - csak nem vagyok éppen a legjobb állapotban. - nyitottam volna a számat, hogy megkérdezzem mi az oka jelenlegi helyzetének, de ő védekezésképpen felemelte mutatóujját - Nem szeretnék beszélni róla. - jelentette ki.
-Persze. - hangzott a csendes válaszom.
-Ashton. - hangja egyre határozottabbá vált.
-Ki? - túl hirtelen érintett engem ez a kijelentés.
-Ashton. Ashton Irwin. - nyújtotta felém a kezét. Azonnal kapcsoltam.
-Cony. Cony Wood. - mosolyogtam, majd kezet fogtam vele. Hatalmas keze volt, tipikus hosszú ujjakkal.
-Mellesleg tényleg kezd hűlni az idő. - állapította meg.
-Igen. - adtam meg az igazát, majd felvettem a bőrdzsekim. A hideg nyár éji szél még azon is áthatolt.
-Vedd le! - utasított, az imént megtudottak szerint Ashton.
-De fázom! - néztem rá kétségbeesett szemekkel.
-Pont azért. - indokolta meg. Nem nevezem magam egy EEinsteinnek de azért ezt mégsem értettem miért vegyem le, valami mégis rávezérelt arra, hogy megtegyem. Levettem a bőrdzsekim, majd kontrollálhatatlan vacogásban törtem ki.
-Tessék. - húzta le cipzárját vastag, szürke, kapucnis pulcsijának, majd felém nyújtotta.
-De itt a bőrdzsekim. - értetlenkedtem.
-De ez vastagabb. - hangja szilárd, határozott volt - Nem szeretném, hogy megfázz. - az ezt megelőző szilárdság eltűnt a hangjából, lágy, törődő hangnem váltotta fel. Jó, ha negyed órája ismerjük egymást és már így törődik velem. Talán ez a legtöbb gondoskodás amit eddig kaptam, persze anyát kivéve, aki próbálta pótolni a két szülő szerepét.
-Köszönöm. - vettem el a pulcsit, majd felhúztam. Nagy és meleg volt. - Bőrdzsekit? - nyújtottam felé.
-Nem hiszem, hogy jó rám. - mosolygott, ezáltal megjelentek gödröcskéi, amelyek tökéletesen passzoltak kendővel díszített, kócosan hullámos hajához.
A cipzárt félig felhúztam, a kapucnit a fejemre tettem, a pulcsi ujja elég hosszú volt arra, hogy befedje egész kézfejemet. Az ekkor megjelent vigyort - amely nálam nagyon ritka - letörölhetetlennek éreztem.
Nem tudom mennyi ideig ülhettünk a vizes fűben, amely már teljesen átáztatta vékony farmerem, de kellemetlen hidegséget éreztem.
-Szerintem ideje indulni. - jelentette ki Ash, majd felállt és segítségképpen felém nyújtotta a kezét. Engedelmesen elfogadtam, majd megengedtem, hogy felsegítsen vagy inkább felrántson a földről.
-Sajnálom, de én nem kísérhetlek el. - állt meg velem szembe.
-És a pulcsi? - mutattam a magamon lévő ruhadarabra.
-Jó éjt! - majd egy sokatmondó mosoly kíséretében eltűnt.
-És a pulcsi?! - kiáltottam utána. Vagy nem hallotta vagy nem is akarta hallani. Pár percig ott álltam, majd az ijesztő mosolyom kíséretében - ami még mindig arcomat ékítette- elindultam. Nem több, mint tíz perc alatt otthon is voltam.
Mikor a házunk elé értem ijedten vettem észre, hogy a földszinten a fény, a redőnyökön keresztül minimális fényt kibocsájtva megvilágítja az ablak alatt lévő bokrokat. Ezek szerint még ébren van, ez nem a legjobb. A "letörölhetetlen vigyorom" perceken belül szertefoszlott. Készülj Cony! Kezem rátettem a kilincsre, majd lenyomtam. Az ajtó zárva volt.

6 megjegyzés:

  1. Hello nekem nagyon tetszik várom a folytatást!
    Xx , Dorina

    VálaszTörlés
  2. Hali, köszönöm
    Ígérem megpróbálom a tőlem telhető legjobbat hozni:) xx

    VálaszTörlés
  3. Nagyon jó nekem tetszik! Folytatod?

    VálaszTörlés
  4. Köszönöm:)
    Persze hogy folytatom xx

    VálaszTörlés
  5. Sziia.:))
    Nekem nagyon tetszik, annyi, hogy ezt nekem is mondták anno, nagyon sok a párbeszéd.
    De egyébként olvasható, érdekes és egyedi blog, már amennyit eddig elolvastam belőle.:))

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia:)
      Igen tudom, szerintem azóta már sokat fejlődtem :) De persze még mindig van hova :D

      Törlés