16. fejezet

Sziasztok!

Végre be tudtam jelentkezni a Blogger fiókomba... Már pár (khmm... sok-sok) napja hatalmas háborút folytattam vele, de végül én győzedelmeskedtem, így itt az új rész! Tényleg nagyon-nagyon-nagyon sajnálom! :(

De azért jó olvasást! xx

 -Már az utcáról lehet hallani, ahogyan meccset néztek. - lépett be panaszkodóan Kate, majd a "tömeget" meglátva elakadt a szava - Jó estét! - köszönt esetlenül.

-Sziasztok... - makogtunk hárman egyszerre. Valójában erre nem készültem fel. Ez a kettő váratlan vendég nem is igazán vendégek, inkább "átutazók". Figyelembe véve, hogy milyen kapcsolatban állnak egymással a személyek (főként a férfiakra értem), kicsit úgy érzem közeledik a "III. világháború".

-Jó estét! - öntelt mosollyal nyújtotta a kezét Ben Tom felé. Úgy tűnik őt nem igazán lepi meg egy váratlan vendég.

Tom kezet fogott vele, majd apuval is. Ezt követően beállt a teljes csend.

-Öhmm... - próbáltam megtörni a csendet - Ő itt Tomas... - nem tudtam a vezetéknevét, de úgy tűnik nem is volt fontos, mivel azonnal közbeszólt.

-Csak Tom. - halvány mosoly jelent meg az arcán.

-Ő anya barátja, vagyis csak volt. - préseltem ki magamból.

Csak egy halk "ohh" reakciót kapott ez a kissé komplikált kapcsolat.

Szóval, most itt van a házban apa; anyának a volt barátja; Kate; Benjamin, Kate volt férje és mi ketten Ashtonnal. Már előre kíváncsi vagyok ebből mi fog kisülni.

-Khmm. - kezdte Tom - Én még nem tudtam a szállodában helyet foglalni magamnak, mivel itt nem annyira ismerem a várost és gondoltam, - nah, innen lesz érdekes - hogy kifejezetten csak ma éjszakára itt maradhatnék-e? - tudtam, hogy ez a célja.

Kate és apa egymásra pillantottak, mintha csak a másiktól várták volna választ. Egyikük sem reagált semmit, így gondoltam egy aprót biccentek feléjük, jelezve, hogy "Maradhat." Vagy inkább csak "Nem küldhetjük el."

-Nekem nem lenne vele problémám, - kezdte apa - de jelenleg az egyetlen vendégszobánk kiadóban van...

Aprót biccentettem a kanapé felé, majd ezután Kate rosszalló pillantásával találtam szembe magam. Ő nem támogatja ezt az ötletet. Antik biszbaszok.

-Akkor? - kérdeztem.

-Ha a fiam beleegyezik, - Ben odalépett Ash mellé, majd fél karral átkarolta - én szívesen alszom vele egy szobában, persze csak ha van egy kiadó matrac, amelyen Ashton aludhat. - nevetett fel.

Ashton a meglepődöttségtől levegőt is elfelejtett venni, szemei kidülledtek, visszajelzést nem tudott adni erre a hirtelen jött ötletre.

-Hát, másik megoldás nem igazán elképzelhető. - szólalt meg apa.

-Oké. - jött a hang Ashton felől.

Apa éppen ekkor indult meg a raktár felé, hogy kivegye onnan a matracot, de ekkor eszembe jutott, hogy az még mindig a szobámban van. Elindult utána, majd mielőtt még sikerült volna kinyitnia megállítottam.

-Nálam van az a matrac.

-Nálad? - vonta fel a szemöldökét - Mit keres ott?

-Még régen... - próbáltam hárítani - Emlékszel...

-Biztos. - vonta meg a vállát.

Lassan visszasétáltunk a társaságba, ahol úgy tűnt sikerült közös témát találni, vagy csak Ash apja volt kicsit túl közvetlen.

Apa közölte a matrac tartózkodási helyét és szívesen felajánlotta, hogy átpakolja a matracot, de Benjamin hevesen tiltakozott. Arra hivatkozva, hogy ő itt úgyis vendég, így az a minimum, hogy átpakolja a matracot egyik szobából a másikba. 

Szóval hármasban mentünk fel, Ben, Ash és én. Mikor benyitottunk a szobámba Benjamin megállt előttünk és a vállunkra tette a kezét.

-Tudom mi van köztetek - kezdte - és mivel nem vagytok testvérek ez semmi illegálisat nem hordoz magával. Úgy gondolom, ezt a matracot teljesen felesleges átvinnünk. Arra gondoltam, hogy Ash biztos szívesebben aludna veled egy szobában, mint velem. - ekkor felnevetett - Egyébként - indult az ajtó felé - nem hiszem, hogy arra a matracra szükség lenne. - majd még hangosabb röhögéssel becsukta maga után az ajtót és otthagyott minket.

-Ez érdekes volt. - szólaltam meg. Többet nem tudtam mondani.

Ashton még mindig úgy állt ott, mintha földbe gyökerezett volna a lába. Egy hang sem jött ki a torkán. Váltsunk témát. - Szerinted Ben hagyni fogja, hogy apa feleségül vegye Kate-et? - ültem le az ágy szélére.

Ashton nem válaszolt, majd kis idő elteltével leült mellém. Tekintete merev volt, a semmibe nézett, a szemében könny csillogott.
-Szerinted? - nézett rám.
Ez volt az, amit nem vártam. Féltem, hogy ő rögtön visszakérdez, még mielőtt válaszolt volna. Az ő válaszához viszonyítottam volna az enyémet, de rögtönöznöm kellett, hiszen én sem kérdezhetek azonnal vissza.
-Amennyire eddig ismerem, nagyon tudatos ember. - ferdítettem.
-Az biztos. - bólintott - Ha fontos neki anya, akkor nem fogja hagyni, bár már kitudja, talán talált mást. - fejét lehajtotta.
-Hé! - böktem meg, majd erőltetett mosolyt villantottam, erre ő is elmosolyodott, de a tekintetében ott volt minden... Csalódottság, reményvesztettség. Megöleltem. Nem tudtam neki mit adni, csak egyszerűen megpróbáltam kifejezni, hogy rám bármikor számíthat. Éreztem, ahogy a könnyei egyre jobban átáztatják a pólóm.
Így ültünk egész este, szipogva, vigasztalva egymást. Minden fájdalmunkat kiadtuk magunkból, még a legapróbbakat is. Megkönnyebbültünk. Sosem éreztem még olyan jól magam, mint mellette. Éreztem, hogy tartozom valahova,valakihez. Érek valamit, hasznos vagyok valaki számára, nem csak egy akadály, amely mindig az útjában áll. Akire számíthat és akire én is számíthatok.
Úgy érzem most már teljes vagyok.

15. fejezet

Hi everybody!

Visszatértem... és nem mellékesen kész az új rész. Köszönöm, hogy még mindig ennyien támogattok! Örülnék a kommenteknek! ;)

Jó olvasást! xx

-Cony? - hallottam egy magas, vékony férfihangot a telefonban.

Lefagytam. Tudja a nevem, a telefonszámom. Ezek szerint - legalábbis gondolom - hogy a címemet is tudja. Leejtettem a telefont, amely darabjaira hullt. Ashton gyorsan összekapkodta a darabokat, majd ijedten rám pillantott.

-Csak nem Sam volt az? - kérdezte, miközben próbálta a telefonomat újra üzemképessé tenni.

Nem válaszoltam. Az igazat megvallva nem tudtam. Akar tőlem valamit. Véletlenszerűen nem hívhatott fel, hisz a nevemen szólított. Ismer engem. Csak nekem nem ismerős a hangja? Nem, nem emlékszem, hogy ezelőtt hallottam volna már ezt a hangot. Próbáltam magamban minden emléket előkotorni, de sehogy sem kapcsolódott a hang bármelyik személyhez, azok közül akiket ismertem.

Ashton újra használhatóvá tette a mobilom, majd bekapcsolta. Visszakereste a számot, majd éppen tárcsázni akarta, amikor hirtelen kitéptem a készüléket a kezéből. Nem kérdezett semmit, csak egy halvány mosoly kíséretében rám pillantott. Tudta, hogy ezt nem ellene csinálom, csak össze vagyok zavarodva.

A telefon a kezemben pittyegni kezdett. Üzenetem érkezett.

Az ismeretlen küldte. Éreztem, hogy tudja hol lakom. A válasz helyett inkább gyors lerohantunk a földszintre, hogy értesítsük a szülőket a közelgő "veszélyről". Leérve nem találtunk senkit sem, csak egy összegyűrt papírfecnit a hűtőre ragasztva: "Elmentünk, majd jövünk. Ebéd a hűtőben." Szó nélkül leléptek. Példaképeim.

Az ajtón dörömbölni kezdtek. Lefagytam. 

-Nyissam ki én? - kérdezte a tekintetemet keresve Ashton.

Egy erőtlen biccentéssel jeleztem neki, hogy én képtelen lennék rá. Ash elindult az ajtó felé, én is követettem őt, de csak a konyhaajtóig. Ott megálltam, gondoltam, majd onnan figyelem tovább a történések. A "vendégünk" egyre türelmetlenebb volt. Ashton félve nyitotta ki az ajtót.

-Tom Devon. - hallottam ugyanazt a hangot, amelyet a telefonban - Bella volt barátja. - mutatkozott be az illető.

-Ohh. - könnyebbültem meg, így már én is odasétáltam a bejárati ajtóhoz.

-Ashton Irwin. - mutatkozott be Ash.

-Cony Wood. - kezet fogtam vele. Keze jéghideg volt, amely furcsa így nyáron. Tom kevésbé volt magas, inkább olyan "normális" magasságú. Abnormálisan vékony volt, fekete, rövid haja rendezetlenül állt, amely kiemelte szürke, macskaszerű szemeit.

-Szóval te lennél Bella lánya. - nézett végig rajtam. Bólintottam.

-Tessék. - irányítottam a nappali felé. Semmit nem mondott, egyszerű magabiztossággal besétált az ajtón. Ashtonnal egymásra néztünk, majd egy tipikus "mit tehetnénk" vállrántással mindent elintéztem.

-Nagyon szép ez a lakás. - vélekedett Tom, majd a plafont kezdte tanulmányozni.

-Esetleg valamit inni? - kérdeztem. Fő az udvariasság.

-Egy kávé igazán jól esne. - mosolygott.

Kimentem a konyhába, hogy készítsek egy csészével. Ashton is követett.

-Érdekes egy személyiség. - követett.

-Szerintem is, de én nem hagynám egyedül. - vélekedtem. Ashton kapcsolt, majd visszasétált Tomhoz a nappaliba.

Bekapcsoltam a kávéfőzőt, majd hagytam, hogy magától végezze a dolgát. Előkerestem egy csészét, kivettem a tejet a hűtőből és a kockacukrot is megkerestem. Mindent szépen elhelyeztem a tálcán, majd kerestem egy kávéskanalat. A kávé kész is lett, majd kiöntöttem a csészékbe. Igen, magunknak is késztettem.

A tálcával a kezemben egyensúlyozva mentem ki, kis híján átesve a fotelen. Letettem az asztalra, majd a gondolattal, hogy "itt önkiszolgáló rendszer működik" ültem le a kanapéra. Mire kényelembe helyeztem magam már csak arra lettem figyelmes, hogy a TV be van kapcsolva és éppen meccset néznek. Lehet kávé helyett sör kellett volna...

-Khmm. - köszörültem meg a torkom, hogy egy kis figyelemhez jussak - Kész a kávé.
-Csak egy perc. - kántálták egyszerre.
A röpke "egy perc" több, mint harminc perc alatt el is repült, a szenvedésem pedig egytől-tízes skálán valahol a tizenegyes körül mozgott. 

-Mondtam, hogy ők fognak vezetni. - jelentette ki Tom, majd mindketten rávetették magukat a kávéra, amelyet én már időközben megittam, illetve amely időközben kihűlt. 

-Borzalmas. - állapította meg Ash.

-Csak hideg. - védtem meg az igazamat. Jó kávét főzők! Vagyis főzetek a géppel...

A zárban kulcs fordult. Megérkezett a "család" többi tagja.

14. fejezet

Hi!

Visszatértem! (Valaki örül? :D) Három vagy talán négy, azaz egy hónap (kiemelkedő matektudás)] elmúltával újra itt vagyok és tevékenykedek. Lehet szidni, zaklatni, megengedem. :D

Örömmel várnám a véleményeteket a részről, de legfőképp a designről, mivel nagyon sokat "dolgoztam" vele. :D

Jó olvasást! xx

-Kate! - indult Ben ölelésre széttárt karokkal.

-Takarodj! - kapta fel Kate hihetetlen gyorsasággal a földön heverő tárgyat, majd újdonsült vendégünk irányába szegezte.

-Nyugalom! - hangjában nem véltem felfedezni a félelmet, megmaradt a szilárdság és egy kis harcias hangnem is keveredett mellé - A gyilkosság büntetendő.

Kate lassan leeresztette kést, majd lehuppant a mögötte lévő székre. Ütött róla, hogy iszonyat ideges, csak mégsem értettem meg őt. Elhagyta, ez van. Velem sem más vagy más volt a helyzet. Bele kell törődni, nem tudsz ellene semmit sem tenni.

A teljes szobát betöltötte a csend, csak az éppen gázon forró valami fajta "étel" hangját lehetett hallani. Kate, arcát a tenyerébe temetve sírt, Ben az ajtóban támaszkodva félmosolyra húzott szájjal állt, én és Ashton pedig csak meredten bámultunk hol egyik félre, hol másikra. A csend ijesztő volt, a feszültséget késsel lehetett vágni a levegőben, Kate zokogása is csendesedett, a mindig nyüzsgő ház egyszercsak a feje tetejére fordult. Lassan szédülés és éhínség kerített hatalmába, de az utóbbit már megszoktam.

-Nos, khmm - törte meg a hosszas csendet Ash apja - Mit főzöl?

-Neked semmit. - vettem ki Kate szavait, aki még mindig fejét lehajtva, összeroskadtan ült a széken.

-Mi ez az illat? - lépett be apa a konyhába.

Ashtonnal riadtan egymásra néztünk, éreztem/éreztük, hogy ebből még hatalmas balhé lesz, bár egyikünk sem ismerte "igazából" az édesapját.

Sokszor, mint például az óvodában is, mindig feladnak a gyerekeknek egy olyan feladatot, hogy rajzolják le a családjukat. Én mindig csak kettő személyt rajzoltam. Anyut és magamat. Rossz volt látni a többieket, akik három, négy vagy akár öt személyt rajzoltak. Mindig másnak, kívülállónak éreztem magam és erre még egy lapáttal tett az is, hogy mindig magasabb voltam mindenkinél. Tipikus gúnynevek: zsiráf, felhőkarcoló, óriás, ogre... Ezek mind visszagondolva baromságnak tűnnek, de mégis mély nyomot hagytak bennem. Ezek nem egyszerű csúfolódások, ezek olyan sértések, amellyel azt próbálják elhitetni az emberrel, hogy tökéletlen. Nekem nagyon hosszú idő volt, míg túl tettem magam ezeken, de most a családom van romokban, jobban, mint eddig. Visszasírom azokat az időket.

-Üdvözletem! - köszöntötte Benjamin kalapját megemelve apát. Most már tudom, hogy Ashton kitől örökölte azt, hogy a fejfedő jól áll neki.

-Üdvözlöm! - meresztgette apa a szemeit - Tom Wood. - mutatkozott be.

-Benjamin Irwin. - nyújtotta kezét, majd egy férfias kézfogásnak lehettünk szemtanúi.

-Maga Ashton édesapja? - úgy tűnik biztos akart lenni a dolgában.

-Méghozzá a vérszerinti. - eresztette elő mosolyát ajkai közül. Megállapításom: nagyon hasonlít Ashtonra. Huh, minő váratlan meglepetés.

-Értem. - bólintott apa. Úgy tűnik nem esett éppen a legjobban neki, ez a "vérszerinti apa" megjegyzés - Nem szeretne csatlakozni hozzánk? - mutatott az asztal felé. Egy kis békítő szándék, szép, de nem elegendő.

-Ne... - kezdte volna Kate, de Ben félbeszakította.

-Örömmel! - majd máris levetette magát a székre.

-Hahh... - állt fel gondterhelt nyögéssel Kate, majd a sírástól alig látva, imbolyogva tálalni kezdte az ételt. Az asztalnál én ültem Kate mellett, mellettem apa, mellette újdonsült "családtagunk" Ben, majd végül mellette Ash, aki pont velem szemben volt. Nem szeretem, ha néz evés közben. Olyan kínos. Normális nő vagyok, vagyis csak ebben a dologban. Messze állok én a normális élettől.

Az egész étkezés meglepően gyors volt és csendes. Senki sem öklendezett, senki sem dobálta az asztal alá az ételt, sőt számomra még úgy tűnt, hogy Benjaminnak ízlik. Egye csak meg az egészet! Nem lenne rossz a kaja, ha követné a leírást és nem próbálna valami "újat csempészni" bele.

A remek családi program végeztével felrohantam a szobámba, ahová Ashton követett. Beléptem az ajtót, majd végül ő csukta be.

-Véres harc lesz. - mondta mellém leülve az ágyra. 

-Az. - értettem vele egyet.

Ashton hátradőlt az ágyon, majd én is követtem. Mindketten egymás felé fordultunk és mosolyogva néztük egymást. Sajnálom, hogy a mi szerelmünk sosem lehet önfeledt és szabad. Mindig meg kell felelnünk annak az elvárásnak, hogy a szüleink egy pár és mi gyakorlatilag testvérek vagyunk. Baromság az egész.

-Sammel mi van? - fordult vissza a plafon felé Ashton.

-Mi lenne? - tettem fel a kérdést - Semmi.

-Persze. - mondta észrevehető gúnnyal a hangjában.

-Tényleg semmi. - tettem a fejem a mellkasára. Hallottam, ahogy a normálisnál gyorsabb ütemben ver a szíve. Vajon ez csak akkor van ha rám gondol/velem van? - Sam egy haver volt. - hajoltam a feje fölé.

-Biztos? - kérdezte tele kétellyel.

-Biztos. Egy kibaszott pillangó, aki véletlenül engem talált meg, majd továbbszállt. - mosolyogtam rá, majd egy laza csókot leheltem ajkaira.

Imádom, hogy Ash, akár milyen rövid is, belemosolyog vagy beleröhög a csókunkba, ettől nekem is nevetnem kell. Imádom az egész lényét, minden porcikáját. Nélküle az életem sötétebb lenne, sokkal. Megtestesíti mindazt, ami belőlem hiányzik. Ő a legjobb dolog, ami velem történhetett.

-Tudtad, hogy Sam elköltözött? - szólalt meg hirtelen Ashton, megszüntetve a némaságot.

-Mi? - egyenesedtem fel.

-Tessék itt van! - mutatott rám, majd szemeit behunyta.

-Ne játszd a féltékenyt! Csak meglepődtem, a szívem nem szakadt meg. - álltam fel.

-Sajnálom. - jött utánam, majd háturól megölelt - De komolyan.

-Sírjak vagy nevessek? - fordultam felé.

Hirtelen a mobilom rezegni kezdett a zsebemben. Ash rögtön rátette a kezét.

-Hülye! - toltam el magamtól.

A szám ismeretlen volt számomra, kételkedőn Ashtonra néztem. Ő biztatóan bólintott,  majd felvettem.

-Hallo? - szóltam bele.

13. fejezet

Hi!
Meghoztam (végre) a 13. fejezetet! Köszönöm a 13000+ oldalmegjelenítést, az 70+ feliratkozót és a 30+ csoporttagot! Köszönöm, hogy olvastok és támogattok! Továbbra is szívesen várom a véleményeiteket!
Jó olvasást! xx

A levél elolvasása után nem sokkal kopogtatást hallottam, majd engedély nélkül benyitottak a szobámba.

-Szia. - hajolt be a minimális ajtórésen Ashton - Bejöhetek.

Nem válaszoltam. Talán egyedül akartam lenni, talán csak arra vártam, hogy megnyugtasson. Nem tudom mit akartam. Annyira más lett minden, így egyedül. Lehet ez a sorsom, viszont hülyeség lenne azokat ellökni magamtól, akik közel állnak hozzám és csak segíteni szeretnének. Nekem időre van szükségem. Át kell gondolnom mindent, hogy mostantól mi hogyan fog alakulni. Én veszem kézbe az irányítást.

Ashton nem várt a válaszomra, zavartalanul belépett a szobámba egy szürke pólóban és egy... boxerben? Biztos nagyon készült már aludni. Haja kócos volt, szemei karikásak, gondolom a kimerültségtől. Kezében egy tálca volt, amelyen szendvics volt egy nagy pohár narancslével.

-Jó étvágyat! - biccentettem oda.

-Neked hoztam. - tette le elém, majd leült az ágy szélére.

-Gondolhatnád, hogy nincs étvágyam. - toltam el.

-Gondoltam, de hátha. - félmosolyra húzta a száját - Látom olvastad a levelet. - nézett a könnyektől áztatott lap felé.

-Elolvastam. - hangom halk volt, erőtlen.

"Amikor már akkora a fájdalom, hogy képtelen vagy sírni." Ilyenkor mindig ezeket a szavakat hallom fejemben. Szerintem már a könnycsatornámat szétsírtam, annyira dagadt lehet az arcom, hogy a szemeim csak két kis gombnak tűnnek. Ash arcán kétely jelent meg, láttam, hogy mondani szeretne valamit.

-Elmondhatod. - tettem a kezem a vállára.

-Benjamin holnap érkezik. - temette az arcát a tenyereibe.

-Ki? - fogalmam sincs kiről beszél.

-Apám. - bökte ki. Szóval még él a terv, miszerint "semmisítsük meg az esküvőt". - A probléma azzal van, hogy akárcsak téged, engem is leszart. Felcsinálta anyámat, aztán elment. Ki tudja azóta hány nővel került "véletlenül" egy ágyba. Szánalmas, de más nincs akit hívhatnák. És most azonnal felpattant, részletkérdések nélkül és idejön azzal, hogy "ő majd segít helyrehozni". Biztos csak már mindenkit körbebaszott és nincs jobb dolga, minthogy itt is találjon valakit, aki kapós rá. - szavai tele voltak haraggal, megvetéssel és undorral.

-Nem illik így beszélni róla, akármennyire is igaz, de nem azt akartad, hogy ez legyen? Hogy kérdések nélkül jöjjön ide Amerikából? - szavai megijesztettek, pedig tudom, hogy csak őszinték és szabadok voltak.

-Nem tudom mit akartam és, hogy mit akarok. "Sodródj az árral, csak meg ne fulladj." - nevettünk fel egyszerre ezen a szánalmas és humorhiányos viccnek szánt valamin. Még csak a poén apró szikráját sem éreztem, de akkor egymásra néztünk és ez volt az egyetlen dolog, amit megtehettünk.

Visszagondolva hogyan is indult ez az egész? Megláttam, nekem adta a pulcsiját, megszerettem, belé szerettem, egymásba szerettünk, tartóztattuk magunkat, de nem bírtuk tovább. Csak sodródtunk és ezzel kapcsolatban csak egy dologtól félek, a fulladástól. Hogy egyszer már nem bírjuk kordában tartani az érzéseinket és felszínre kerülnek ennél is jobban. Röviden, félek a bukástól. A "testvérek" nem szeretnek egymásba. A legviccesebb, hogy semmi valódi testvéri kapcsolat nincs köztünk. Sosem szívleltem ezt a mostohatestvéres dolgot. Ha nem testvér, akkor nem. Ennyi. Nem kell különféle hülye jelzőket aggatni rájuk. Felesleges. És a mostohaszülőkről ne is beszéljünk - khmm Kate.

Alig bírtam a szemeim nyitva tartani. A kimerültség hirtelen erőt vett rajtam, majd akaratlanul is, de elaludtam.

Kinyitottam a szemem, majd azt követően hunyorogni kezdtem. Túl erős volt a fény, amely bejutott az ablakomon. Arra ébredni, hogy Ash átölel az egyik lehető legkellemesebb érzés, de az idilli pillanatnak gyorsan véget vetettem, mivel hívott a természet. Nehezen, de kimásztam az ölelésből és a mosdó felé vettem az irányt. Utána újra visszefeküdtem mellé, bár már nem az ölelésbe. Épp mikor lehunytam a szemem dörömbölés hallatszott az ajtómon.

-Cony, nem tudod hova tűnt Ashton? - hallottam biztosan Kate hangját, majd azonnal benyitott - Ti mi a...? - sokkos állapotba került - Ashton hogy kerülsz ide? - elővette legerőteljesebb hangját, amelytől az egész épület beremegett.

Mindketten hirtelen felpattantunk. A fejem bevörösödött, annyira kínosan éreztem magam ebben a szituációban. Ashton azonnal magyarázkodni kezdett, hogy ő csak vacsorát hozott és véletlenül elaludt..., csak ami történt. Kate-en nem láttam, hogy annyira elhitte volna, de végül rábólintott és egy "Kész a reggeli, gyertek!" utasítással ott hagyott minket. Mi lett volna, ha nem sikerül ennyire könnyen kivágni magunkat? Következő esetben mi lesz? Mindketten a saját ágyunkhoz leszünk kötözve, hogy nehogy átmenjünk egymáshoz?

Nem szóltunk egy szót sem, hangtalanul elindultunk kifelé az ajtón. Miközben lassan, kialvatlan fejjel kószáltam le a lépcsőn, miközben félúton Ash gyors visszafordult és magára kapott egy nadrágot a szobájában, így kissé "takartabb" lett minden. 

Kate valamiféle kötényben, felcsatolt hajjal és igazi szorgalommal kente számunkra a "remek" szendvicseket. Borzasztó, hogy még egy szendvicset is képes elbaszni. Ilyen adalékmentes, ilyen bio, ilyen szója... Bah. A nálunk való étkezéseknél eléggé "állatira" kell venni a formát. Akkorára kell nyitnod a szádat, hogy az étel a lehető legkevesebb rágással jusson le a torkodon. Ez az első lépés a túléléshez.

Miközben fogyasztottam az "állati" reggelimet megszólalt a csengő hangja. Benjamin lesz az. Ashton azonnal ugrott és indult az ajtó felé. Amikor az ajtóhoz lépett egy perce elő tört benne a kétely. Majdnem nem nyitotta ki az ajtót, de a türelmetlen egyed újra rácsapott a csengőre, majd Ashton hirtelen lenyomta a kilincset.

-Fiam! - hallottam az állítólagos Benjamin hangját.

-Nem! - Ash tiltokazásba kezdett - Inkább gyere!

-Ki az Ashton? - kérdezte a "halálotokatváromazértfőzökígy". Nem szép, de igaz.

-Én vagyok Kate. - állt meg a konyhaajtóban Ash apja.

Kate kezéből hirtelen a kés is kiesett.

12. fejezet

Hi!

Megérkeztem a következő fejezettel. Köszönöm, hogy ennyien támogattok! Sokat jelent! Most éppen egy novellát is gépelek, illetve szinte sosem vagyok otthon, így nehéz összehozni a dolgokat, de igyekszem!:)

Jó olvasást! Xx

Egy kórházi ágyon ébredni nem éppen a legkellemesebb. Az egyetlen dolog, amely talán minimális szinten is, de megnyugtatott az Ash volt. Ő ott ült az ágyam mellett egy kényelmetlen, kórházi székben kezében egy pohár kávéval. Meghallhatta, hogy mozgolódom, mivel azonnal felébredt.

-Jobban vagy? - fordult azonnal felém.

-Persze. - toltam feljebb magam, bár a kezeimet erőtlennek éreztem - Hogyan kerültem ide?

-Pont most kell ezt... - kezdte, de hirtelen félbeszakítottam.

-Anya jól van, ugye? - hirtelen felugrottam, majd mikor már épp indultam volna az ajtó felé Ashton visszarántott.

-Figyelj mondanom kell valamit, de ehhez le kell ülnöd. - rángatott vissza az ágy szélére.

-Oké, leültem. - tartottam fel a kezeim - Ennél rosszabb hírrel úgysem tudsz megbotránkoztatni.

-Azt te csak hiszed. - mormolta az orra alatt - Szóval az van, öhm hogy is mondjam, - kapott a tarkójához idegességében - Az orvosoknak nem sikerült megmenteniük az életét.

-Nem, ez lehetetlen! Mondd, hogy csak viccelsz! - felálltam, majd előtörtek a könnyeim.

-Bár mondhatnám. - szorított magához.

-Miért velem történik ez? - temettem arcom a vállába.

-Magam sem tudom. - vékonyodott el a hangja.

Elvették tőlem az egyetlen embert, aki felnevelt, akire mindig számíthattam, aki ott volt velem a nehéz időkben. Amikor beteg voltam azonnal rohant orvoshoz, órákig ült a rendelőben és az ágyam mellett arra várva, mikor leszek jobban. Az édesanyámat, aki mindig meleg ebéddel várt otthon, mikor hazaértem az iskolából, aki önzetlenül, dolgait félretéve segített a házifeladatban és bármi másban, ha megkértem rá. Aki vállalta a felelősséget minden csintalanságomért, amelyeket elkövettem. Aki eltartott, ruhát vásárolt, ételt adott, megvett mindent, amire szükségem volt, de közben nem halmozott el mindenfelé felesleges dologgal, amelyeket pár hét után úgyis kidobtam volna. Ő volt a példaképem. Ölni tudott volna értem és most? Ki lesz mellettem? Elvesztettem az egyetlen embert, aki szeretett. Összeomlottam. Szerencsétlen vagyok. Nem maradt senkim. Miért pont én? Mit tettem, hogy ezt a büntetést érdemlem?

Hirtelen meleget éreztem, pedig pontosan tisztában voltam vele hogy bent nincs az. A homlokomon izzadságcseppek jelentek meg, amelyek keveredtek az arcomon végiggördülő könnycseppekkel.

-Hé, nem éri meg sírni. Emlékszel? - Ash eltolt magától, majd megdobott egy biztató mosollyal.

Persze, hogy emlékeztem. Életem egyik legjobb estéje volt, bár azon az estén történt a baleset. A jó nem jár egyedül. Kell a szárazság után az eső, viszont én egy hatalmas viharba kerültem, amelyből úgy érzem nincs kiút.

-Kimennénk? Melegem van. - kérdeztem.

-Persze. Csak a gyógyszerek miatt. - nyúlt a köntöshöz, majd segített feladni, mivel rövid nadrágban és rövid ujjúban voltam. Csini ez a kórházi köntös, a nagyinak is ilyen volt...

Mikor kiértünk a kórház kertjébe nem várt sötétség fogadott. Világosságot az ablakokon keresztül kiszabaduló fény adott. Rajtunk kívül csak egy idős férfi és egy középkorú nő tartózkodott. A férfi kerekes székben ült és aludt, míg a másik személy éppen cigarettát szívott.

-Hány óra van? - ásítottam, pedig úgy éreztem, majd kicsattanok az energiától.

-Este kilenc lesz pár perc múlva. - szólt oda a bagós.

-Köszönöm? - magam sem tudtam, hogy kérdezzem van mondjam.

-Igazán nincs mit. - mosolygott rám sárga fogaival, majd visszatért ahhoz, amelyet eddig is végzett, cigizett tovább.

A köntösbe beleizzadtam, a hajam lucskos volt, a könnyeim akaratlanul is jöttek, amelyek marták a szám szélén lévő sebet.

-Ezt hogyan szereztem? - kaptam a sebhez, majd sziszegve elhúztam a kezem.

-Gondolom akkor szerezted, amikor a hírtől elájultál. - fordult felém.

-És emiatt vagyok begyógyszerezve? - még mindig nem tudtam mit adagoltak belém.

-Csak nyugtató van benned. - húzta féloldalas mosolyra a száját.

-Remek, mint egy őrültnek. - néztem a földre.

-Hé kislány! - szólt az előbbi 'időfelelősőm' - Az őrület nem itt kezdődik.

Erre se Ash, se én nem tudtunk választ adni. Bambán bámultunk a nőre, aki újra megvillantotta csodálatos mosolyát, a csikket földre hajította, majd eltaposta és bement, vissza az épületbe.

-Fura fazon. - állapította meg Ashton.

-Egyedül maradtam. - tört ki belőlem, majd hirtelen heves sírásba kezdtem.

-Dehogyis. - szorosan magához ölelt - Én mindig itt leszek. - hangja megnyugtató volt, mégis éreztem, hogy kínosan érzi magát ebben a szituációban, de nem érdekelt.

-Köszönöm. - szorítottam magamhoz még erősebben.

-Hé Con, - új becenév - engedj el, megfulladok.

-Persze, sajnálom. - gyors ellöktem magamtól.

-Nincs mit. - fogta meg a karom, a szememből kisöpörte a nedves hajtincseket, amelyek eléggé ragaszkodtak az arcomhoz. Közelebb húzott magához, az arcomat a kezei közé vette, majd megcsókolt.

Csókja lassú volt. Ajkaink táncot jártak egymáson. Gyengéd, mégis férfias volt, mondhatni tökéletes. Bár a 'tökéletes csókot' nem egy kórház udvarában képzeltem el, izzadtan, benyugtatózva. Inkább egy romantikus piknik keretében, vagy az esőben, de még csak az sem esett. A levegő fülledt volt, tele párával és a szél még minimálisan sem fújt.

Ashton lassan eltolt magától. Láttam, hogy kellemetlenül érzi magát. Valószínűleg azt gondolja, hogy én ezt nem akartam. Dehogyis nem, csak saját magamnak sem mertem bevallani, de így, hogy megtörtént biztos vagyok benne mit akarok. Ashtont.

-Sajnálom. - elpirult, majd a tarkójához kapott újra - Én nem akartam...

Befejezni nem tudta, mert most én kezdeményeztem. Mikor észbekapott, és tudatosult benne, hogy igenis kölcsönösek az érzések visszacsókolt. Akkor is a legjobb és legelső volt. Most én toltam el magamtól, de láttam rajta, hogy nem bánja.

-Cony! - rohant apu és Kate ki a kertbe.

-Jól vagyok. - hazudtam automatikusan, a kérdést meg sem várva. 

-Remek. - jött oda Kate. Dehogy vagyok rendben! Hahó, az anyám meghalt!

-Most pedig menjünk haza. - indultam a kijárat felé.

-Cony, még nem mehetsz! - szólt utánam apa a folyosón.

-De tényleg, minden oké. - Hazudni? Mint a vízfolyás.

-Akkor beszélek az orvossal. Itt várjatok meg! - majd sietősen elviharzott.

Ashsel furcsán egymásra néztünk, majd mindketten elmosolyodtunk. 

                                                                        

Megkönnyebülten felsóhajtottam, mikor kinyitottam az autó ajtaját, azonban a házat megpillantva előtört bennem tizenkilenc évnyi emlék. A sírás újra rámtört. Ash támogatásával voltam képes a kocsibejárónál beljebb jutni. A házba beérve rögtön felszaladtam a lépcsőn - amelyen időközben el is estem - és bezárkóztam. Az ágyra vetettem magamat és sírtam. Pár perc múlva kopogtatást hallok.

-Nem érdekel! - ordítottam ösztönösen.

-Pedig ez lehet igen. - hallottam Ash hangját, majd egy borítékot csúsztatott be az ajtóm alatt, amelyen nagy, szépen írott berűkkel ott szerepelt a nevem. Gyors felugrottam, elvettem, kibontottam, majd olvasni kezdtem.

"Drága kislányom!

Ezt a levelet azért írom, mivel tudom, hogy szükséged lesz rá. Bizonyára ha ezt a sorokat olvasod, akkor már tisztában vagy vele, hogy elmentem az élők sorából.

Tudom, azt gondolod, hogy most egyedül maradtál, pedig valójában sosem vagy egyedül. Én mindig ott voltam/leszek neked, akár veled vagyok, akár nem, akár élek, akár nem. 

Most, hogy már apád vett gondviselésbe nyugodt szívvel távozhatom. Tudnod kell, valójában nem konferenciára mentem, hanem a barátomhoz. Igen, lehet ciki így negyven évesen, de volt egy kapcsolatom, amelyet eltitkoltam előled. Nem azért, mert szégyenkeztem miattad, hanem mert bűnösnek éreztem magam. Te semmiben sem vagy hibás. Te csak az áldozat vagy. A barátom az ország másik felében él, így csak egy ésszerű indokkal tudtam távozni. És most a levelem igazi célját fogom leírni.

A kapcsolatot eléggé igazinak és tartósnak éreztem/éreztük. Sajnos túlságosan is. Teherbe estem, de féltem bevallani neki is, neked is, így először gondoltam elmegyek egy orvoshoz. Ő is biztosra állította, hogy kisbabám lesz. Lassan előhoztam a kisbaba témát Tomnak is. Mikor megtudtam, hogy ő ezt nem igazán szívleli - szépen kifejezve - bepánikoltam. Leittam magam. Szégyenlem. Pont akkor hívtál te, így remek ürügy volt arra, hogy lelépjek. A többi gondolom számodra is világos.

Ezt a levelet a kórházban írom, józanul, a halál és az élet közti vékony kis határon. Érzem, hogy itt a vég. Nem véletlenül Ashtonnak adom oda a levelet, megbízható, kedves srác. Jó testvéred lesz.

Viszont én búcsúzom. Légy erős, mert a gyengéket csak bántják és eltapossák. Nekem elhiheted!

Szeretlek!"

#Off >>Facebook - csoport<<

Hi!
Mint látjátok, most nem új résszel jelentkeztem, hamarosan azzal is érkezem, de most jöjjön az, amiért posztolok.
A szavazásnak vége lett és 35 (70%) - 15 (30%) szavazati arányban győzött az igen, így létrehoztam a csoportot.
Örülnék, ha minél többen lennénk. Bátran csatlakozz!
                                                               Katt

11. fejezet

Hi!

Sajnálom, hogy ilyen későn hoztam részt, de a nagyszüleimnél voltam, de most megérkeztem. Köszönöm a 9000+ oldalmegjelenítést és az 55 feliratkozót!

Jó olvasást! xx

Átvettem tőle, majd a körmömet beakasztottam a kis résbe. Kattanás jelezte, hogy készen áll a kinyitásra. Lassan felemeltem a tetejét.

-Ez az amire gondolok? - kérdeztem Ashtől, a döbbenettől alig találva a szavakat.

-Pontosan. Az. - fújta ki a levegőt.

-De ők már nem? - kerestem a megfelelő kifejezést.

-Még nem. Ők csak olyan jelképesen egymásnak ígéretet tettek. - magyarázta.

-És Zoe? - még mindig nem volt számomra világos minden.

Zoe az, aki csak ott van velünk. Kicsi, beszélni még nem tud, így nem sok vizet kavar. Mindig mindenhol ott van, de valahogyan mégsem. Kate általában mindig lepasszolja a barátnőjének, aki imádja a kicsit, így szívesen elfogadja és felügyel rá akár napokig is. Igazán csöndes - amiért ezer hála az égnek - bár, majd ha beszélni kezd... Úgy érzem akkor nem lesz könnyebb semmi, sőt!

-Ő csak úgy jött, túl jó volt a hangulat.- nevetett fel a saját, keserves helyzetünkön.

-És hogyan akarod megakadályozni? - minden szót úgy kell harapófogóval kirángatni belőle.

-Megakadályozzuk. - javított ki - Előszöris semmiképpen sem kerülhet vissza a jegygyűrű hozzájuk. Kettő, kellene egy kis felnőtt segítség, így úgy gondoltam elhívhatnád anyudat, én pedig szólnék apámnak.

-Az enyém konferencián van. - adtam meg a magyarázatot, hogy az egyik szülő miért nem jöhet.

-Oh kis hiszékeny. - állt fel, majd fel - alá sétált a szobában - Anyud nem konferencián van.

-Akkor? - húztam ki magam.

-Az egész az ő ötlete volt. - kezdett bele a történetbe - Bella kitalálta, hogy elutazik egy álkonferenciára. A célja az volt, hogy újra összeszokj Adammel.

-Nem. - szálltam szembe vele - Ez lehetetlen. Ilyent sosem tenne.

-Ez feltételes mód, attól még megteheti. - rántotta meg a vállát.

-De ez, olyan, izé. - nem tudtam kifejezni mit érzek.

Egyrészt megértem miért tette, másrészt nem. Tudom, szeretné, ha jó lenne a kapcsolatom a másik szülőmmel, úgy gondolja én nem vagyok hibás a történtekért, de itt van egy kis hiba. Az, hogy tizenöt évig le se szart. Komolyan, melyik szülő képes elhagyni egy négyéves gyermeket, hagyni, hogy apa nélkül nőjön fel? Megfosztani az apa-lánya kapcsolattól? A közös, családos programoktól? Az anyagiakat most hagyjuk. Szívtelen önző dög az ilyen. Nevezhetem, dobálozhatom a szóval, hogy 'apa', de a szemébe sosem leszek képes mondani. Lehet, hogy vérszerint az, de a számomra kevesebb, sokkal.

-Sajnos ez az igazság. - nézte Ash a közeledő fekete felhőket az ablakomból.

-De te honnan tudsz minderről? - oké, tegyük fel, hogy igaz, de szerintem a felnőttek nem osztanak meg ilyen dolgokat egy húsz éves "gyerekkel". A húsz már nem annyira gyermekkor, de valahogy mégis.

-Nem minden olyan szép és jó, mint gondolod. Nem minden tökéletes, nem mindenki az. Hiba nélkül nem lennénk emberek, velünk járok. Az ember néha azért tesz rosszat, hogy valahol, valakinek jobb legyen. - ült az ablakpárkányomra.

-És a másik esetben? - ültem mellé - Ha nem azért teszi, hogy jobb legyen másnak? Ha csak saját magára gondol és képes a hozzá legközelebb állókat ellökni magától? Ha képes a másiknak örök fájdalmat okozni? - vetettem fel a további kérdéseimet.

-Ebben teljesen igazad van Cony, - kiráz a hideg, amikor a nevemet mondja - de az élet ilyen. És visszatérve,  hogy honnan tudom? Mondjuk, hogy rosszkor voltam rossz helyen és túl sokat hallottam.

-És ez a te végzetes emberi hibád? - néztem le a betonra, ahogyan azt egyre jobban besötítétettek a lefelé hulló esőcseppek.

-Sokszor azt akarom, ami nem lehet az enyém. - nézett ki az ablakon - És a tiéd? - dobott meg a kérdéssel.

-Sokszor azt hiszem mindenki rossz és összeesküvik ellenem, miközben csak nekem próbálnak segíteni. Alaptalanul vádaskodom. - döbbentem rá. A szemem lassam telt meg könnyel.

-A könny nem éri meg. Ez az egy hasznos dolog, amit megtanultam a kezelések alatt. - továbbra sem nézett rám.

-Látod? Magamat sajnáltatom, miközben neked sem sokkal könnyebb. Elvárom, hogy sajnáljanak. - folytak végig a cseppek az arcomon.

-Te csak vágysz a törődésre. - jelentette ki Ash, miközben egy halvány mosoly megjelent a szája sarkában.

-Lehet. - hajtottam a fejem a vállára.

                                                                            

Amikor az a bizonyos 'lelkizős terápiánk' véget ért, megbeszéltük, hogy mindketten felhívjuk a szüleinket, hogy véghez vigyük a tervet és megakadályozzuk az esküvőt.

Elővettem a telefonom, megkerestem a számot, majd tárcsáztam anyát. A harmadik kicsöngés után felvette.

-Szia szívem! - hallottam meg kedves hangját a vonal túlsó végén - Már mióta nem hívtál.

-Szia és igen, tudom sajnálom, de most vészhelyzet van. - forgattam a gyűrűt az ujjaim között. Nagyon zavart a tetején a kis drágakő.

-Mi az? - hangja aggodalmaskodóvá vált.

-Részlet kérdés. Az a lényeg minél hamarabb legyél itt. - dobtam le a gyűrűt.

-De ha nem tudom miért menjek? - kételkedett.

-Apa és Kate össze fognak házasodni! - nyögtem ki egy szuszra.

-Azt a hárpiát akarja feleségül venni? - köszönöm, végre valaki egyet ért velem - Azonnal indulok!

-Annyira nem kell sietned, este van, ráérsz holnap reggel is elindulni. - nem sürgettem.

-Rendben. - nem volt meggyőző a válasza, de hittem neki - Jó éjt! - köszönt el, majd hirtelen lecsapta a telefont.

-Jó éjt! - válaszoltam a telefonomnak. Váratlan volt ez a heves reakció.

                                                                           

Reggel hangos ajtódörömbölésre ébredtem. Komótosan felkaptam a köntösöm, majd álmos, kialvatlan fejjel sétáltam kinyitni az ajtót.

-Cony! - Ashton állt az ajtóban - A rendőrség van itt, téged keresnek.

-Hogy mi? Egy perc és jövök. - válaszoltam, majd becsaptam az ajtót.

Felkaptam gyors egy sima, hétköznapi viseletet és egy natúr sminket. A hajam csak kifésültem és úgy rohantam le.

-Jó reggelt! Alexander Smith. - mutatkozott be az egyik rendőr, majd a kezét felém nyújtotta - Cony Wood, ha nem tévedem?

-Nem, nem téved. - fogtam kezet vele, a másik rendőr csak biccentett - Miben segíthetek?

-Az édesanyját tegnap éjszaka beszállították a kórházba. Balesetet szenvedett, valószínűleg ittas vezetés miatt. - közölte velem a tegnapi történéseket.