2014. május 20., kedd

1. fejezet

-Szia Kicsim! - hallottam a kedves és megnyugtató hangot, amely tizenkilenc évig vigyázott és őrzött engem. Akit valójában várok az, hol van? Vajon megint elfelejtett, mint minden évben a szülinapomat?
Elejtett ígéretek sora jutott az eszembe...
-Szia! - öleltem át szorosan. Újra éreztem őt. Most már semmi nem történhet velem, hiszen itt van ő, anya. Elengedtem, majd a folyosó végén megpillantottam egy magas sötét férfi alakot. A lélegzetem megállt, a szívverésem megszűnt. Biztos, hogy ő az? Biztos. Négy évesen hogyan emlékeznék ? Az első emlékeim is csak általános iskolából vannak, bár számomra azok sem egyértelműek.
Sokszor ültünk ki anyával az erkélyre, ahol régi dolgokra emlékeztünk, vagyis ő mesélt, és én hallgattam. Sokszor elképzeltem már, milyen lehetett, amikor kicsi voltam. Mindig szóba jött az, hogy hogyan váltak el. Általában mindig miatta, folyton csak kérdezgettem, nem számított hányszor hallottam ugyanazt a történetet. Mintha minden egyes alkalommal kicsit más lett volna, kicsivel több. Mindig könnyektől fuldokolva hallgattam anya beszámolóját, akinek mesélés közben gyakran megcsuklott a hangja, de ez is valahogy úgy eltűnt, ahogyan az együtt eltöltött esték is.
-Sziasztok! - egy mély, érdes férfi hang zökkentett ki a gondolataimból. Megérkezett.
-Szia! - erőszakoltam ki magamból egy köszönést. Tizenöt év szótlanság után ez a legtöbb amit tehettem. Mereven nézett engem. Szemei mintha a lelkembe vágtak volna. Csak a töménytelen mennyiségű fájdalmat és hiányt éreztem, persze egy kis dühvel megfűszerezve.
Nem, nem azt vártam, hogy most azonnal bocsánatot kérjen, de azért egy "Sajnálom"-ot igazán kinyöghetett volna, ehelyett egy teljesen új, számomra váratlan kérdéssel dobott meg.
-Miért nem hívtál? - a szavak úgy égtek a szemem előtt, mintha vérvörös betűkkel lettek volna felírva a hófehér falra.
-Én? Hívni? Téged? - sajnos nem nagyon értettem egyet ezzel a felvetéssel, amit szóvá is tettem - Még én hívjalak? Én? Nem is tudom ki hagyott el! - csak úgy köptem a szavakat felé - Nekem kellett volna megtennem azt, ami a te kötelességed? Igen, az embernek vannak kötelességei, amelynek elvárnak tőle. Heti egy telefon olyan nehéz lett volna?! Legalább csak hetente egyszer... Olyan nehéz az?- a hangom lecsendesedett.
-De nem...
-Mi nem? Nem érdekellek? Az meglehet, sőt biztos is. - a harag elhatalmasodott bennem, csak a saját igazamat láttam a szemem előtt.
-Akkor én hagylak titeket... - anya menekülőre fogta a formát.
-Érdekelsz.
-Akkor? Miért nem kerestél?
-Miért nem kerestél te? - még egy ilyen pofátlan kérdés, és nem tudom mit tettem volna.
-Ez a te kötelességed, ahogy azt már elmondtam. - tettem csípőre a kezem.
-De nekem új életem van... - eddig még egyszer sem nézett a szemembe.
-És, nekem meg új cipőm. Én nem érek meg neked heti tíz percet az életedből? - könnyeim lassan szivárogtak be a számba, így enyhén sós ízt éreztem.
-De ott volt. - mentegetőzött.
-Ki volt ott?
-Ülj le, ez hosszú lesz! - húzta ki számomra a széket.
-Nem, nem ülök le!
-Hát jó! - vett egy nagy levegőt - Van egy teljesen új családom...
-Tudom.- szakítottam félbe.
-De össze is házasodtunk és - nagy levegő - van egy féltestvéred!

5 megjegyzés:

  1. Szia!
    Nagyon tetszik a blogod kíváncsi vagyok a folytatásra :) Nagyon jól írsz! Folytasd pls!!

    VálaszTörlés
  2. Nekem nagyon tetszik! És ez nem csak süket duma! Komolyan tetszik! :) Remélem fogod tovább írni mert nagyon érdemes! :) Ne hagyd abba! :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Köszönöm szépen, nagyon örülök, hogy tetszik:) Nem terveztem abbahagyni:)

      Törlés
  3. Csak a drámai oldalam :D :))))*

    VálaszTörlés