2014. augusztus 16., szombat

12. fejezet

Hi!
Megérkeztem a következő fejezettel. Köszönöm, hogy ennyien támogattok! Sokat jelent! Most éppen egy novellát is gépelek, illetve szinte sosem vagyok otthon, így nehéz összehozni a dolgokat, de igyekszem!:)
Jó olvasást! Xx


Egy kórházi ágyon ébredni nem éppen a legkellemesebb. Az egyetlen dolog, amely talán minimális szinten is, de megnyugtatott az Ash volt. Ő ott ült az ágyam mellett egy kényelmetlen, kórházi székben kezében egy pohár kávéval. Meghallhatta, hogy mozgolódom, mivel azonnal felébredt.
-Jobban vagy? - fordult azonnal felém.
-Persze. - toltam feljebb magam, bár a kezeimet erőtlennek éreztem - Hogyan kerültem ide?
-Pont most kell ezt... - kezdte, de hirtelen félbeszakítottam.
-Anya jól van, ugye? - hirtelen felugrottam, majd mikor már épp indultam volna az ajtó felé Ashton visszarántott.
-Figyelj mondanom kell valamit, de ehhez le kell ülnöd. - rángatott vissza az ágy szélére.
-Oké, leültem. - tartottam fel a kezeim - Ennél rosszabb hírrel úgysem tudsz megbotránkoztatni.
-Azt te csak hiszed. - mormolta az orra alatt - Szóval az van, öhm hogy is mondjam, - kapott a tarkójához idegességében - Az orvosoknak nem sikerült megmenteniük az életét.
-Nem, ez lehetetlen! Mondd, hogy csak viccelsz! - felálltam, majd előtörtek a könnyeim.
-Bár mondhatnám. - szorított magához.
-Miért velem történik ez? - temettem arcom a vállába.
-Magam sem tudom. - vékonyodott el a hangja.
Elvették tőlem az egyetlen embert, aki felnevelt, akire mindig számíthattam, aki ott volt velem a nehéz időkben. Amikor beteg voltam azonnal rohant orvoshoz, órákig ült a rendelőben és az ágyam mellett arra várva, mikor leszek jobban. Az édesanyámat, aki mindig meleg ebéddel várt otthon, mikor hazaértem az iskolából, aki önzetlenül, dolgait félretéve segített a házifeladatban és bármi másban, ha megkértem rá. Aki vállalta a felelősséget minden csintalanságomért, amelyeket elkövettem. Aki eltartott, ruhát vásárolt, ételt adott, megvett mindent, amire szükségem volt, de közben nem halmozott el mindenfelé felesleges dologgal, amelyeket pár hét után úgyis kidobtam volna. Ő volt a példaképem. Ölni tudott volna értem és most? Ki lesz mellettem? Elvesztettem az egyetlen embert, aki szeretett. Összeomlottam. Szerencsétlen vagyok. Nem maradt senkim. Miért pont én? Mit tettem, hogy ezt a büntetést érdemlem?
Hirtelen meleget éreztem, pedig pontosan tisztában voltam vele hogy bent nincs az. A homlokomon izzadságcseppek jelentek meg, amelyek keveredtek az arcomon végiggördülő könnycseppekkel.
-Hé, nem éri meg sírni. Emlékszel? - Ash eltolt magától, majd megdobott egy biztató mosollyal.
Persze, hogy emlékeztem. Életem egyik legjobb estéje volt, bár azon az estén történt a baleset. A jó nem jár egyedül. Kell a szárazság után az eső, viszont én egy hatalmas viharba kerültem, amelyből úgy érzem nincs kiút.
-Kimennénk? Melegem van. - kérdeztem.
-Persze. Csak a gyógyszerek miatt. - nyúlt a köntöshöz, majd segített feladni, mivel rövid nadrágban és rövid ujjúban voltam. Csini ez a kórházi köntös, a nagyinak is ilyen volt...
Mikor kiértünk a kórház kertjébe nem várt sötétség fogadott. Világosságot az ablakokon keresztül kiszabaduló fény adott. Rajtunk kívül csak egy idős férfi és egy középkorú nő tartózkodott. A férfi kerekes székben ült és aludt, míg a másik személy éppen cigarettát szívott.
-Hány óra van? - ásítottam, pedig úgy éreztem, majd kicsattanok az energiától.
-Este kilenc lesz pár perc múlva. - szólt oda a bagós.
-Köszönöm? - magam sem tudtam, hogy kérdezzem van mondjam.
-Igazán nincs mit. - mosolygott rám sárga fogaival, majd visszatért ahhoz, amelyet eddig is végzett, cigizett tovább.
A köntösbe beleizzadtam, a hajam lucskos volt, a könnyeim akaratlanul is jöttek, amelyek marták a szám szélén lévő sebet.
-Ezt hogyan szereztem? - kaptam a sebhez, majd sziszegve elhúztam a kezem.
-Gondolom akkor szerezted, amikor a hírtől elájultál. - fordult felém.
-És emiatt vagyok begyógyszerezve? - még mindig nem tudtam mit adagoltak belém.
-Csak nyugtató van benned. - húzta féloldalas mosolyra a száját.
-Remek, mint egy őrültnek. - néztem a földre.
-Hé kislány! - szólt az előbbi 'időfelelősőm' - Az őrület nem itt kezdődik.
Erre se Ash, se én nem tudtunk választ adni. Bambán bámultunk a nőre, aki újra megvillantotta csodálatos mosolyát, a csikket földre hajította, majd eltaposta és bement, vissza az épületbe.
-Fura fazon. - állapította meg Ashton.
-Egyedül maradtam. - tört ki belőlem, majd hirtelen heves sírásba kezdtem.
-Dehogyis. - szorosan magához ölelt - Én mindig itt leszek. - hangja megnyugtató volt, mégis éreztem, hogy kínosan érzi magát ebben a szituációban, de nem érdekelt.
-Köszönöm. - szorítottam magamhoz még erősebben.
-Hé Con, - új becenév - engedj el, megfulladok.
-Persze, sajnálom. - gyors ellöktem magamtól.
-Nincs mit. - fogta meg a karom, a szememből kisöpörte a nedves hajtincseket, amelyek eléggé ragaszkodtak az arcomhoz. Közelebb húzott magához, az arcomat a kezei közé vette, majd megcsókolt.
Csókja lassú volt. Ajkaink táncot jártak egymáson. Gyengéd, mégis férfias volt, mondhatni tökéletes. Bár a 'tökéletes csókot' nem egy kórház udvarában képzeltem el, izzadtan, benyugtatózva. Inkább egy romantikus piknik keretében, vagy az esőben, de még csak az sem esett. A levegő fülledt volt, tele párával és a szél még minimálisan sem fújt.
Ashton lassan eltolt magától. Láttam, hogy kellemetlenül érzi magát. Valószínűleg azt gondolja, hogy én ezt nem akartam. Dehogyis nem, csak saját magamnak sem mertem bevallani, de így, hogy megtörtént biztos vagyok benne mit akarok. Ashtont.
-Sajnálom. - elpirult, majd a tarkójához kapott újra - Én nem akartam...
Befejezni nem tudta, mert most én kezdeményeztem. Mikor észbekapott, és tudatosult benne, hogy igenis kölcsönösek az érzések visszacsókolt. Akkor is a legjobb és legelső volt. Most én toltam el magamtól, de láttam rajta, hogy nem bánja.
-Cony! - rohant apu és Kate ki a kertbe.
-Jól vagyok. - hazudtam automatikusan, a kérdést meg sem várva. 
-Remek. - jött oda Kate. Dehogy vagyok rendben! Hahó, az anyám meghalt!
-Most pedig menjünk haza. - indultam a kijárat felé.
-Cony, még nem mehetsz! - szólt utánam apa a folyosón.
-De tényleg, minden oké. - Hazudni? Mint a vízfolyás.
-Akkor beszélek az orvossal. Itt várjatok meg! - majd sietősen elviharzott.
Ashsel furcsán egymásra néztünk, majd mindketten elmosolyodtunk. 
                                                                        
Megkönnyebülten felsóhajtottam, mikor kinyitottam az autó ajtaját, azonban a házat megpillantva előtört bennem tizenkilenc évnyi emlék. A sírás újra rámtört. Ash támogatásával voltam képes a kocsibejárónál beljebb jutni. A házba beérve rögtön felszaladtam a lépcsőn - amelyen időközben el is estem - és bezárkóztam. Az ágyra vetettem magamat és sírtam. Pár perc múlva kopogtatást hallok.
-Nem érdekel! - ordítottam ösztönösen.
-Pedig ez lehet igen. - hallottam Ash hangját, majd egy borítékot csúsztatott be az ajtóm alatt, amelyen nagy, szépen írott berűkkel ott szerepelt a nevem. Gyors felugrottam, elvettem, kibontottam, majd olvasni kezdtem.

"Drága kislányom!

Ezt a levelet azért írom, mivel tudom, hogy szükséged lesz rá. Bizonyára ha ezt a sorokat olvasod, akkor már tisztában vagy vele, hogy elmentem az élők sorából.
Tudom, azt gondolod, hogy most egyedül maradtál, pedig valójában sosem vagy egyedül. Én mindig ott voltam/leszek neked, akár veled vagyok, akár nem, akár élek, akár nem. 
Most, hogy már apád vett gondviselésbe nyugodt szívvel távozhatom. Tudnod kell, valójában nem konferenciára mentem, hanem a barátomhoz. Igen, lehet ciki így negyven évesen, de volt egy kapcsolatom, amelyet eltitkoltam előled. Nem azért, mert szégyenkeztem miattad, hanem mert bűnösnek éreztem magam. Te semmiben sem vagy hibás. Te csak az áldozat vagy. A barátom az ország másik felében él, így csak egy ésszerű indokkal tudtam távozni. És most a levelem igazi célját fogom leírni.
A kapcsolatot eléggé igazinak és tartósnak éreztem/éreztük. Sajnos túlságosan is. Teherbe estem, de féltem bevallani neki is, neked is, így először gondoltam elmegyek egy orvoshoz. Ő is biztosra állította, hogy kisbabám lesz. Lassan előhoztam a kisbaba témát Tomnak is. Mikor megtudtam, hogy ő ezt nem igazán szívleli - szépen kifejezve - bepánikoltam. Leittam magam. Szégyenlem. Pont akkor hívtál te, így remek ürügy volt arra, hogy lelépjek. A többi gondolom számodra is világos.
Ezt a levelet a kórházban írom, józanul, a halál és az élet közti vékony kis határon. Érzem, hogy itt a vég. Nem véletlenül Ashtonnak adom oda a levelet, megbízható, kedves srác. Jó testvéred lesz.
Viszont én búcsúzom. Légy erős, mert a gyengéket csak bántják és eltapossák. Nekem elhiheted!

Szeretlek!"

14 megjegyzés:

  1. Nagyon-nagyon várom az új részt! *-* :)) <3

    VálaszTörlés
  2. Kövi mikorra várható?Nagyon szeretem a blogodat ;)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Az igazat megvallva még magam sem tudom:) De sietek és örülök, hogy elnyerte a tetszésedet:)

      Törlés
  3. Oh Istenem *-* Micsoda dolgok kerülnek felszínre :) Imádom, de ezt már tudod és tényleg nagyon várom a kövit :)

    VálaszTörlés
  4. Szegény Cony :'( Milyen rossz dolgot kell még átélni? :'( Nagyon jóóó lett *--* Hamar hozd a kövit :* <3 :)))

    VálaszTörlés
  5. Szia :) Megígértem hogy véleményt mondok a blogról, szóval.. NAGYON TETSZIK, imádom ahogyan írsz! :) Kíváncsian várom a folytatást :)

    VálaszTörlés
  6. Siess a következővel! Jó lett! ^^

    VálaszTörlés
  7. Mikor lesz új rész? :3 ma találtam rá a blogodra és nagyon tetszik! :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. *-* örülök, hogy tetszik :) valószínűleg ma este :)

      Törlés